Pálmaliliomok a pannon kertben


 

   Nyári melegben suhanunk autónkkal. Az útmenti bevágások meredek lejtőin őszi színt öltött a fű, mintha az első fagy perzselte volna meg, barnán, aszottan fekszik a talajra, sodrott levelű, apró cserjék kínlódnak a forróságban. A kanyar után azonban kellemes, hűs erdő, a gyertyánfák bordás szürkésfehér törzsei rajzolódnak a dús zöld aljnövényzet fölé. Néhány percnyi út, s két külön világ.

            A pannon vidék legszebb természeti látványossága a létért görcsösen küzdő törpeerdők, molyhostölgyes bokorerdők, a vörös cserszömörce-szőnyeg fölé emelkedő szívós manna vagy virágos kőrisek, néhány méterrel arrébb pedig gyönyörű bükkösök gótikus oszlopcsarnoka. Az életterek ekkora változása a szárazföld belsejéből az óceán felé közelítve csak ezer kilométerek megtétele után tárul szemünk elé, míg nálunk egyetlen hegy oldalán hozza létre e látványt az alapkőzet, a mikroklíma, a lejtő irányában áramló víz szintjének eltérése. A nyári félév 300 mm csapadéka úgy oszlik el, hogy az egyik terület abból 100, a másik pedig 500 millimétert kap! A lepusztult, kopár váztalajról a csekély árnyékú törpe fák, cserjék alól órák alatt elpárolog még ez a kevés víz is, míg a vízbefogadó völgyekben az esőt a vastag avartakaró szippantja magába. A kopárosok csenevész fái és bokrai tűző napsütésben küzdenek szívósan minden milliméter vízért, ezzel szemben a magas fák árnyékától óvott, gazdag talajú völgyekben burjánzik a növényvilág.

            A pannon sík- és dombvidék szélsőséges ellentéteit pannon kertjeinkben is megvalósíthatnánk. Játsszunk a víz, a tápanyag elosztásával, az árnyékkal és a fénnyel! Ne a középszerű kiegyenlítés, hanem az ellentétek kerti megjelenítése legyen célunk: a száraz lejtő, a térszínből kiemelt kőkert a fény- és melegigényes félcserjéké, díszes félsivatagi egzótáké, míg a vízzel jól ellátott, az egész kert összefutó csapadék vizét élvező, mélyebb fekvésű rész a nedves szubtrópusi növényvilágé legyen.

            E két világot más növénycsoportok töltik ki: az egyik a fényigényes és a lappangó vizet nem tűrő levenduláké, cipruskáké, izsópoké, cserjés zsályáké, a jeneszteré, babérszuharé, s más mediterrán és félsivatagi cserjéké, törpecserjéké sőt bizonyos pozsgásoké, szukkulenseké, míg a másik tér lakói a babérmeggy, a magyal, a magyaltölgy, az olajfagyal, a babérsom és s dérbabér.

            Olyan nemzetség, amely mindkét területen otthonos alig akad! De ez a néhány, a két különböző világ szerves összekapcsolásában nagyon fontos szerepet tölt be. Ilyen összekötő kapocs a nedves szubtrópusi széleslevelű és a száraz szubtrópusi (félsivatagi) keskeny-szálas, vagy pozsgás-bőrlevelű jukkák gyönyörködtetően változatos nemzetsége, a vízbefogadó nedves és vízvesztő száraz kertrészek egyik legjellegzetesebb, hangulatteremtő vezérnövényei!

            A világ legnagyobb botanikusai is tévedhetnek, így történt ez Linnével is, aki téves adatok alapján eredeti, haiti-i névvel ajándékozta meg e különös növénycsoportot: így lett belőlük: Yucca. Hivatalos magyar nevük pálmaliliom ugyan, azért a nép sok helyen inkább a jukkát fogadja el.

            Egyszikű növények, párhuzamos erezetű levelekkel, mellékgyökérrendszerrel és korlátozott vastagodású, szórt edénynyalábos föld alatti vagy a talaj felé magasodó törzzsel, rajta alacsonyan ülő, tőrózsaszerű vagy a magasban lebegő üstökkel, amely csavarvonalas levélállású hajtás és a néhány évi növekedést követő virágzás után el is pusztul. Aszerint, hogy új hajtása hol újul meg a virágszár alatti alvó rügyből vagy az évelőkhöz hasonlóan a talajszint közeléből  -  egyes fajok törzsesek, mások csupán levélrózsásak. Három csésze és három sziromlevelük fehér, fehéreszöld vagy kissé bordó színnel árnyalt. Az északi és magashegyi törpe termetű fajok virágai fürtben sorakoznak, másoknál az üstök belsejében nyíló vagy magasan a lombozat fölé emelkedő bugában állnak.

            Élőhelyük Közép-Amerika, a Karib-térség és Észak-Amerika, föl egészen Kanadáig. A déli fajok, mint a virágüzletek elefánt pálmaliliomai (Yucca elephantipes) fának is megnőnek, míg északabbra és a száraz területek felé törzsük egyre alacsonyabb lesz. A magas hegyekben és az északi száraz, hideg telű félsivatagokban üstökeikkel egészen a talaj közelében maradnak. Dél-Európában néha olyan jukkák is élnek, amelyek öntermékenyüléssel hoznak más termést, ilyen az aloé-levelű pálmaliliom (Yucca aloifolia). A legtöbb jukka azonban egészen sajátos módon köt termést: néhány nappal a virágzás előtt kelnek ki bábjaikból a Yucca-molyok (Tegeticula juccasella, Prodoxus quinquepinctellus és más rokon nemzetségek fajai), amelyek nőstényei kifejezetten e célt szolgáló szájszervi tapogatóikkal és első lábaikkal parányi virágpor-labdacsot göngyölnek össze, s azt a yucca-virágok három karéjú bibéjén lévő mélyedésbe gyömöszölik, miközben tojócsövükkel a magház falába rakják tojásaikat. A kikelő hernyóknak lesz mit enniük, hisz a megtermékenyüléssel a magva kifejlődéséről a nőstény előre gondoskodott! Hálából a hernyók nem fogyasztják el az összes magot.

            A jukkák ápolása, nevelése merőben eltér aszerint, hogy honnan származnak: keletről vagy nyugatról, vagy azon belül mennyire északról vagy délebbről. ( A kifejezetten déli vagy karibi fajokról nem szólunk, ezek szabadföldbe nem valók.) A keleti szubtrópusi-mérsékeltövi fajok széleslevelűek, a délebbiek törzsesek, az északabbra lévők törzsnélküliek. Ugyanaz jellemzi a keskeny- vagy húsoslevelű félsivatagi fajokat is: délebbre Mexikó északi határánál vékony, szálas üstökbe tömörülő leveleiket magas, elágazó törzsön nevelik, míg északabbra mindkét csoport törpe, törzs nélküli fajokkal képviseli a nemzetséget. Ez utóbbiak enyhe klímában és jó termőtalajon valósággal „felszabadulnak”, leveleik megnyúlnak, kissé kiszélesednek, virágfüzéreik elágazó bugává terebélyesednek, s esetleg még kisebb törzset is fejlesztenek.

            Az északkeleti, törzsnélküli fajok közül nálunk négy ültethető: a fonalas pálmaliliom (Yucca filamentosa), a kanalas pálmaliliom (Y. concava), a lágylelkű pálmaliliom (Y. flaccida) és a Small-pálmaliliom (Y. smalliana). A délkeleti törzses fajok közül: a georgiai pálmaliliom (Yucca recurvifolia) és a karolinai pálmaliliom (Y. gloriosa). Észak-Amerika nyugati területeinek törzsnélküli fajai közül nálunk megél a Yucca angustissima baileyi és var. navajoa, harrimanniae, gibertiana, stricta és a húsos, bőrszerű levelű és húsos termésű baccata. A délnyugatu fajok közül a sugaras és a navahó pálmaliliomot (Yucca elata és baileyi var. navajoa) ültethetjük.

            E gyönyörű növények felnevelése és megtelepítése termőhelyi igényei ismeretében egyszerű. Magról biztosan kelnek, mély (pálma-) cserépben könnyen nevelhetők, majd kis földlabdával végleges helyükre telepíthetők. Az első csoport növényei bárhova ültethetők; mint ahogy az a közismert fonalas pálmaliliomnál is látható; száraz helyen kisebbek és fonalasabbak lesznek, de mindkét helyen jól megmaradnak. A második (délkeleti törzses) csoportba tartozó karolinai és georgiai pálmaliliom napos, meleg helyet, de ugyanakkor a tenyészidőszakban üde talajt kíván, tehát a kert nedvesebb részébe kerüljön, a kőkert vagy a lépcsős-támfalas környezet mélyedéseibe, a hó lezúdulásától védett tetőcsurgó közelébe. A másik két csoport növényei a déli lejtők vagy a lépcsős-támfalas száraz környezetében remekül illeszkednek a párnás félcserjék, télálló kaktuszok, agavék együttesébe.

            Az első két csoport növényei tőosztással, föld alatti törzsdarabbal is könnyen szaporíthatók míg a lassan növő félsivatagi fajoknál a sarjképződés lassúbb, a leválasztás kockázatosabb, így ezeknél jobb, ha magvetéssel próbálkozunk.

            Az idei kemény tél megmutatta a keskenylevelű félsivatagi fajok kiváló ellenállóképességét. Még a legideálisabb sugaras pálmaliliom sem mutatta a legcsekélyebb fagyfoltot sem, miközben sokhelyütt a fonalas pálmaliliom széles levelei 40-60 százalékos fagykárt szenvedtek! A széleslevelű törzses fajok közül a karolinai pálmaliliom egyes típusainak (var. plicata) üstökei nedvességre érzékenyebbek, az alapfaj viszont elpusztíthatatlanul szívós. A georgiai pálmaliliom csak rendkívüli teleken szenved némi kárt vagy fagy vissza, főleg ha nyáron szárazság fékezte a növekedési ütemében, s felkészületlenül éri a kemény hideg.

            E gyönyörű növények népszerűsítésével régi óhajt tolmácsolunk: Ambrózy-Migazzi István, a „virágos gróf” már 1930-ban szép tanulmányt közölt, amelyben az észak-arizonai hegyvidékek gyönyörű ellenálló növényeit a hazai szárazkertekbe ajánlotta.

 

2010-ben megjelenő CONIFERS AROUND THE WORLD megrendelhető a következő oldalon: 

http://www.dendropress.com/